A második legfontosabb elintéznivaló természetesen a cipőm volt... Akik ismernek, tudják, 32-es lábbal áldott vert meg a Isten. Ugyan Hamupipőke ezzel a tulajdonságával alapozta meg a karrierjét, nálam inkább súlyos cipőkomplexus kialakulásához vezett. Több helyen is azt olvastam, a kiválasztott cipővel érdemes menni a ruhapróbára a sarok magassága miatt (félreérthettem, mert ráért volna arra a próbára vinni a cipőt, amikor beállítjuk a ruha hosszát). Meg aztán úgyis ez a rate limiting step a mérete miatt. Egy kolléganőm ajánlotta a Taylor Kellék boltot, ahol tánccipőket is árulnak, egészen kicsi méretektől. Egyik délután benéztünk, és lett is nagyon visszafogott, nagyon klasszikus fazonú (mindegy, úgysem látszik a ruha alatt) magas sarkú szaténcipő törtfehér színben, festhető további színekre. Mérete: 34, de sebaj, mert tánckellékbolt, árultak balettcipőbe való szilikonbetétet, amivel kibélelve tökéletesen jó lett a mérete. Ezek után már tényleg a ruhám volt a legfontosabb elintéznivaló. Úgyis ez a lényege az esküvőnek, vagy nem? Na jó, van még pár fontos kiegészítő (cipő, ékszerek, fátyol, vőlegény), de a legfontosabb mégiscsak a tökéletes ruha kiválasztása :) . Itt is, mint a helyszínnél, volt pár szempont. A vőlegény, aki ugye nem is tudhat előre a ruháról, kijelentette, hogy minél egyszerűbb legyen (kértem, mutassa meg, mit ért ezalatt, de következetesen a gagyi, vagy csúnya ruhákat válsztotta...). Az egyszerűségben csak annyira értettünk egyet, hogy én is valami testhezállót képzeltem el magamon. Olyat, ami még épp romantikus, de nem egy habcsók, kiemeli a vékony derekat, és inkább a háta kivágott, de ha az eleje, akkor pántos. És semmiképp sem hófehér! Hosszas netezés után rátaláltam a két álomruhára: 
Copenhagen modell a Blue by Enzoani 2010-es kollekciójából, és Maura Madeline Gardnertől. Nagy szerencsémre találtam egy szalont Egerben, ahol forgalmazzák ezeket a márkákat. Még arra a hétvégére kaptam is időpontot szombat reggelre. Hát meg kell mondjam, nem számítottam ennyire jó élményre. A kezdeti elkeseredést (egyik megálmodott darabom sem volt meg náluk) rendkívül jó hangulatú próba követte. A tulajdonos, Brigi, erre a szakmára született. Összesen 5 ruhát próbáltam (mondhatjuk felszálló sornak is), amik közül egyre nem emlékszem, de itt a többi: 
Az első egyértelműen nem állt jól, sajnos túl alacsony vagyok ehhez a szabáshoz. A dereka és a csípőrésze ugyan tökéletes menyasszonyt csinálna még egy vőlegényből is, de az alján a tüll rajtam térdnél kezdődött, és a nagy részét fel kellett volna hajtani. A következő ruha egy fokkal jobb volt, erre már emlékeztem az Enzoani oldalról is. Az anyagával volt a gond, valahogy nem tetszett az organza. A következőre nem emlékszem... A negyedik már majdnem tökéletes volt, szintén Enzoani, taft, teljesen asszimetrikus, ha nem adta volna rám Brigi az 5. ruhát, akár ezt is választottam volna. De aztán jött a kiválasztott, és bár egyáltalán nem ilyen ruhát álmodtam magamnak, meggyőzött róla, hogy jók leszünk együtt. Innentől kezdve a többi felpróbált ruha bénácska volt, szóba sem jöhetett. A nyertes tehát Ankara, a 2008-as Blue by Enzoani kollekcióból: 
Na innentől kezdve nem volt értelme további ruhákat felvenni... Brigitta egyébént nagyon tudta a dolgát. Ha egy ruha nem állt jól, nem erőltette, de ha én is láttam, hogy ez bizony nagyon jól néz ki rajtam, nem győzte hangsúlyozni, mennyire szép vagyok benne. Olyan volt az egész, mint valami wellnessdélelőtt az egónak... A próba végén választottunk még fátylat és fejdíszt karkötővel. Nyakláncot nem, mert a ruha mellrésze tele van kristállyal, és túlzás lett volna még a nyakamat is kidekorálni. 
Röviden ennyi történt a ruhapróbán. A következő dilemma az volt, vajon vásárolni, vagy kölcsönözni érdemesebb-e. A gardrobunk mérete hamar meggyőzött, hogy talán túlzás lenne megvenni a ruhát, amit a kicsi méretem miatt nem is biztos, hogy később el tudnék adni.